irta: Kiss Milan

Csóri harci túra, járőrverseny

2009 októberében Fekete Ferenc barátom hívta fel a figyelmemet erre a túrversenyre. "Mit szólnék hozzá, ha indulnánk" -kérdezte, persze nekem sem kellett kétszer mondani. Valter Roland cimboránkat sem kellett győzködni, így már hárman voltunk. A kiírásban négyfős csapatokról olvastunk. Olyasvalakire gondoltunk, akit nem riaszt el egy komolyabb túra lehetősége, akár úttalan utakon is. Varga Zoltánnal lett teljes a csapat, aki sokat látott túrázó, bejárta már "Tolnát - Baranyát", ahogy a szólás mondja. A korai indulást hosszas egyeztetés előzte meg: melyik busz, mikor indul, mikor érkezik, csatlakozás, várakozás, visszaút tervezése. Sajnos a hétvége miatt elég korlátozottak voltak a lehetőségeink. Vagy korán kelünk és várunk Székesfehérváron és Csóron, vagy később indulunk és lehet, hogy lekéssük a rajtot. Ezt persze nem kockáztathattuk, így mi voltunk az elsők, akik megérkeztek. Annyira időben voltunk, hogy még a falu is javában aludt. Lassan múlt az idő, de 8 óra után megmozdult valami. Lassan gyülekeztek az emberek, szervezők és versenyzők egyaránt. A harci túrán bármilyen összetételű csapat rész vehetett. A szervezők a díjazást korosztályonként és csapatonként is külön oldották meg. A feladatok azonban nem voltak eltérőek: kicsiknek és nagyoknak, fiúknak és lányoknak egyaránt helyt kellett állniuk. Az útvonal egyes részei a kijelölt turista ösvényeket követték, máshol pedig külön szalagozás vezette az indulókat. A rajt után elcsomagoltuk a térképet, nekünk ez már ismerős terep. Az első feladat sebesültszállítás volt. Persze, hogy a legkönnyebb feküdt a hordágyon. Valószínű, így ment ez más csapatoknál is. A második ellenőrző pontnál meglepve tapasztaltuk, hogy már 3 csapatot megelőztünk, annak ellenére, hogy mi nem találkoztunk senkivel, csak a kijelölt utat követtük. Megörültünk az ölünkbe hullott gyors sikernek és elterveztük, hogy akiket tudunk, megelőzünk. Sőt mi leszünk az elsők. Később a feladatok teljesítése során kiderült, hogy vannak némi hiányosságai a csapatnak, ami a célba dobást-lövést illeti, de nem csüggedtünk. Igazi harci körülményeket varázsoltak a szervezők. Füstgránátok tették életszerűvé és szagúvá az egészet. Kötelet másztunk, íjjal és légpuskával lőttünk, mielőtt a Baglyasra felértünk. Itt egy kis szellemi megpróbáltatás várt minket. Helyi nevezetességeket kellett vaktérképen bejelölnünk. Ez sem ment hézagmentesen, de hála a segítőkész pontellenőröknek, senki sem távozott pontok nélkül. A következő feladat ismerős volt már a filmekből: fegyverrel a kézben kellett szöges drót alatt kúszni, majd gumiabroncsokon átugrálva vissza a rajthelyre.
Siettünk,küzdöttünk az elemekkel, aztán kiderült, hogy nem az idő számított, csak hogy teljesítsük a feladatot. Túlteljesítettük. Nem baj. Lassan a cél felé közeledtünk, már éreztük a győzelem ízét, és már talán hallottuk az elismerő tapsokat, amikor elveszítettük a fonalat és a helyes irányt. Az iránnyal mondjuk nem volt baj, mert láttuk a falut, nem voltunk messze. Az utolsó állomás hiányzott csak, de nem találtuk. Nem kis gubanc volt, mert több csapat is elbóklászott valahogyan, de a szervezők füstgránáttal jelezték a helyes irányt. A célba érve már elmúlt az örömmámor, a győzelemnek már halvány esélyét sem láttuk, de örültünk, sikerült, megérkeztünk. Az eredményhirdetésig teával és hamburgerrel tartották bennünk a lelket. Ekkor került sor az ismerkedésre. Megbeszéltük az élményeket, a feladatokat, tapasztalatokat cseréltünk. Aztán már sor került arra is, hogy ki honnan jött, hol hallott erről a rendezvényről. A következő harci túrán már régi ismerősként köszöntöttük egymást. Az eredményhirdetés után senki nem távozott üres kézzel. A rendezőség ügyeltek arra, hogy mindenki kapjon egy kis ajándékot. Meglepődve tapasztaltuk, hogy mi is vihettünk haza egy kupát. Pontosabban az egyik csapattársunk egy Senior kupával lett gazdagabb. Hazafelé már a következő túrát tervezgettük, ugyanis, - mint ahogy a záró ünnepségen kiderült, - nem ez volt az első és egyetlen verseny.

A második járőrtúrát december 29-én rendezték. Az évszak ellenére gyönyörű időnk volt, kimondottan túrázó idő. A Sárvízi barangolók, azaz mi, hatalmas lendülettel és lelkesedéssel kezdtünk neki a kijelölt útvonalnak. Új és már ismerős feladatokat állítottak elénk a lelkes csóriak. Légpuskával és íjjal most is lőttünk. Volt viszont kunyhóépítés és tűzgyújtás is, sőt még elveszett forrást is kellet keresnünk. Ismét nem csak az erőnlétünkről, hanem tudásunkról, ismereteinkről is tanúbizonyságot tehettünk. Egy tesztlapon furmányos kérdésekre kellett bejelölni a helyesnek vélt választ. A verseny közben és végén forró teáról is gondoskodtak és nem maradt el a hamburger sem. Az eredményhirdetést mindenki izgatottan várta, most mi sem éreztük magunkat esélytelennek. Sokan jöttek gratulálni és faggattak minket a taktikánkról. Ebből már gondoltuk, hogy ezúttal dobogós helyen végeztünk Harmadikak lettünk a felnőtt kategóriában. A rég várt elismeréssel a kezünkben indultunk haza. A következő harci túrán is indulni fogunk. Jó lesz ismét látni a régi ismerősöket, az új barátokat, akik ismét az ellenfeleink lesznek egy izgalmas verseny erejéig. Utána pedig nevetve meséljük egymásnak a történeteket. A Sárvízi barangolók ezúton szeretnének köszönetet mondani mindenkinek, aki idejét és energiáját nem sajnálva hozzá járult ahhoz, hogy létrejöhessen ez a túraverseny. Öröm látni, hogy vannak még emberek, akik képesek összefogni, és létrehozni dolgokat. Képesek közösségeket, baráti társaságokat megmozgatni, összehozni egy ilyen színvonalas rendezvényt. Kitartást kívánok mindenkinek és remélem, találkozunk a következő csóri harci túrán.